Gondolatok a Gitármánia Táborról

2019. augusztus 1. 00:00

Két - számomra - nagyon fontos írás olvasható itt. Az egyiket még nagyon régen vetettem papírra, a másikat pedig a 25. tábort követően.

Sziasztok! (2018.)

Engedjétek meg, hogy megosszam veletek néhány gondolatomat arról, amit az elmúlt 25 évben tanulhattam a pillanatokról.

Nekem még csak a tegnapi nappal fejeződtek be a táborral kapcsolatos közvetlen munkák. (Illetve ez sem teljesen igaz, mivel a weboldal aktualizálása és a jövő évi tábor kihirdetése még hátra van.) Így eddig nem volt alkalmam reagálni a rengeteg köszönetre és pozitív üzenetre, képaláírásra, videóra amelyek a tábort éltetik, vagy épp gratulációkat fogalmaznak meg.

Az a helyzet, hogy nem vagyok valami nagy ünneplő... igazából a saját szülinapomat sem szoktam ünnepelni. A névnapokat pedig hagyjuk is, hisz az nekem – érthető okokból – sosem volt.

No de a lényeg:
Feltöltöttünk néhány ezer pillanatot (mely csak a töredéke mindannak, ami ez alatt az egy hét alatt ténylegesen megtörtént a táborban) megörökítő képet az FB oldalra, melyek mind arról árulkodnak, hogy talán nem reménytelen mindaz, amiben mi jó néhányan évek, sőt évtizedek óta rendíthetetlenül hiszünk.

A zene egy láthatatlan híd az ember és a Mennyország között, amit e hét kitüntetett pillanataira (többé-kevésbé) sikerül láthatóvá, s tán néhány lépés erejéig még járhatóvá is tennünk. Ezeknek a pillanatoknak az emlékét hordozzák a képeken látható mosolyok, gesztusok, tekintetek, pacsik és ölelések, s ezek az igazán boldog pillanatok erősítik meg – remélem nem csak bennem – újra és újra, immár 25 éve (bármit is sugalljon a minket körülvevő világ a hétköznapokon), hogy a híd igenis létezik... s ha elég kitartóak vagyunk, akkor szeretettel, barátsággal és zenével a fennmaradó 51 hétben is láthatóvá tehető, s ha már elegendő szem látja majd, egy napon talán állandóan járhatóvá is válhat. Meggyőződésem, hogy nekünk zenészeknek ez az igaz küldetésünk életünk során. Megmutatni a hétköznapokban láthatatlant, megfogalmazni és magától értetődő természetességgel dalokba szedni mindazt, amit a körülöttünk lévő világ nem tud befogadható és értelmezhető gondolatok szintjére emelni, vagy akár azt is, amiről mások még suttogni is alig-alig mernek.

Az se ijedjen meg, akit esetleg még nem érintett meg ennyire a zene, a zenélés. Srác koromban minderről magam sem sejtettem szinte semmit, csak egyszerűen éreztem, hogy a bulizáson és csajozáson túl is van még valami, ami úgy húz a zenélés felé, mint macit a lépes méz illata. A zenélés csodája nem csak a profik kiváltsága... sőt, ma talán már a jó értelemben vett amatőr az, aki közelebb juthat az „üdvözüléshez”, hiszen neki nem kell igazodnia a kifogyhatatlan számú és minőségű elváráshoz, hanem egyszerűen csak zenélhet a saját és mások örömére. S az öröm idővel boldogságot szül, s ha a zenész már boldog, akkor a boldogsága másokra is garantáltan átterjed majd, legyen a közönsége akár egy barát, vagy barátnő, a család, a szűkebb, vagy szélesebb baráti kör, a város, vagy ország népe, vagy akár az egész világ. A zene, a zenélés csodája életkortól, nemtől és egyéb bárhovatartozástól függetlenül bárki számára elérhető. A zenélés legalapvetőbb hozadékai közé tartozik például az a – véleményem szerint – két legfontosabb emberi indíttatás, amelyre már generációk óta nem tanítják meg a gyerekeinket az iskolákban sem. A teremtés iránti vágy és a boldogság keresése ugyanis a zenéléssel minden további magyarázat, vagy külön tanítás nélkül beépül a tudatalattinkba és átszövi az életünk minden egyes pillanatát... és ezek ugyanazok a pillanatok, amelyek a fent említett hidat aztán majd láthatóvá képesek tenni.

Így e pillanatok keresése, megélése és megbecsülése végtelenül fontossá váltak számomra az elmúlt 25 évben, mint ahogy azok az emberek is, akik értik, érzik ugyanezt, s valódi társak ezeknek a pillanatoknak a megélésében, megvalósításában, s tevékenyen közre is működnek abban, hogy a megvalósuláshoz szükséges együttállások hiánytalanul elérhetővé váljanak. Az igazi harmónia – éppen úgy, ahogy a zenében is – több hang tökéletes együtt-zengéséből áll össze.

Számomra ez a legszebb akkord, amit valaha hallottam. Ezért vagyok végtelenül hálás minden egyes „hangnak”, amely ezt a harmóniát alkotja, s végtelen büszkeséggel tölt el, hogy ennek a zengésnek magam is részese lehetek.

No és még valami... már türelmetlenül várom a következő akkordot.

Szeretettel, barátsággal és zenével teli 51 hetet kívánva: Andrásik Remo

---

Gondolataim a táborról

Nehéz egyetlen írásban összefoglalni, hogy mit is jelent számunkra ez a tábor, ez az egy hét minden évben, idestova több, mint húsz éve. Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt írnám mindent, csakhogy ez nem tölt meg egy oldalt, és különben is mi az a minden?... Minden, amit hiszünk a hangszerekről, a zenéről, a szabadságról, a tehetségről, a szellemről, a tudásról, a szorgalomról, az odaadásról, a barátságról, a szeretetről, az életről, a zenész életmódról, vagy a világról általában és még ennél is többet. E szavakat olvasva persze könnyen érheti az embert az a vád, hogy már megint mi ez a nagy pátosz és a túlzott érzelgősség. Csakhogy erről nem lehet másképp beszélni, hiszen annyira felemelő és egyben megsemmisítő, olyan nagy titkokat hordoz akár a szerelem, csak a szerelemmel ellentétben ez nem múlik el a kémiai folyamatok lezajlódása után sem. J. S. Bach azt mondta „A muzsika nagyobb titkokat fed fel, mint a filozófia”. Hiszek benne, hogy a „zenészség” a jelenkori létezés egyik legmagasabb formája, az embernek nem kell külön keresnie magában, hiszen a muzsika az emberi létezésből fakad, mindenképp ránk talál, elragad és soha többé nem enged el, de nem is vágyakozunk el belőle. Egész életre szól akkor is, ha a kenyerét épp kőművesként, vagy atomfizikusként keresi az ember. Olyan kommunikációs forma, melyhez nem kell egyetlen nyelvet sem beszélni, hiszen közvetlenül az érzékelésünkre, a tudatunkra hat.

Aki volt már ebben a táborban, az nyilván tudja, hogy miről beszélek, mint ahogy az is, aki érezte már egy félnapos gyakorlás, zenekari próba, egy koncert, egy turné, vagy csak egy hajnalig nyúló baráti beszélgetés után azt a semmivel össze nem vethető érzést, vágyat, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a jóság. Aztán mégiscsak véget ér, s másnap az ember olyan reménytelenül üresnek, céltalannak érzi az elmúló időt, hogy az már-már fizikai fájdalommal jár. Ezért újra és újra keresi a lehetőségét az együttlétnek, a közös játéknak, a feledhetetlen élményeknek.

Ma már szentimentalizmusnak számíthat erről beszélni, mert az emberek annyira kiszámított, célratörő minimalizmussal élik a napjaikat, ahova a lehető legkevesebb érzelmet engedik csak be azért, hogy megvédjék magukat mindenféle vélt, vagy valós csalódástól, vagy annak akár a rájuk vetülő árnyékától is. Mindeközben – szép lassan – elmúlik belőlük a képesség és a fogékonyság az igazi értékek és a legnyilvánvalóbb természetességek felismerésére is… mert bezárkóznak.

A zenész nem pusztán létezik, hanem megéli a történéseket. Egy zenészt 10-15 év alatt annyi élmény ér, mint egy „átlagembert” egész életében. Többek, vagy jobbak leszünk ezáltal? Lehet, de az is lehet, hogy nem… viszont nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy boldogabb, teljesebb életet élhetünk-e így? S ha igen, akkor mindenképp többnek és jobbnak érezhetjük magunkat, és nem másoknál, hanem saját magunkhoz mérve.

Azt hiszem, hogy a tábor ennek a filozófiának a gyakorlását jelenti számunkra, ahol találkozhatnak azok az emberek, akik hasonló módon gondolkodnak. Itt mindenkinek helye van a nagy képzeletbeli asztalnál, aki érdeklődik a zene, a zenészség iránt. Oly sok különbség van minden egyes ember között, valójában pedig nincs is igazán különbség, hiszen nem számít, hány éves, fiú, vagy lány, hogy milyen hangszer iránt érdeklődik, az sem, hogy hol tart az adott hangszer megismerésében. A „mester” tanítja a tanítványt, de csak kevesen tudják, hogy közben épp annyit tanul ő maga is – annyit kap vissza – amennyit átadott.

Egy hétre megáll a világ körülöttünk és kiszakadunk a hétköznapi rutin kötelezőségeiből, hogy ott lehessünk és azokkal, ahol és akiket a világon a legjobban szeretünk, ahol azt tehetjük, amire mindig is a legjobban vágytunk, ahonnan a szívünk szerint soha nem is mennénk el.

Már nem emlékszem, hogy ki és melyik tábor után mondta ezt „Ez a tábor olyan, mint a zenészmennyország”

Nincs is más hátra, minthogy szeretettel meghívjak mindenkit, hiszen a nagy képzeletbeli asztalnál vannak még üres székek, gyere és foglalj helyet, s meglátod, amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.

Andrásik Remo