II. Hullámforma torzító effektek (Overdrive & Distortion), vagyis a torzítók

2013. október 1. 08:36

Talán a legfontosabb és legelterjedtebb gitár effekt. Már nagyon régóta alkalmazzák. Eleinte a csöves erősítők túlhajtásá­val érték el a torzítást (persze ma is sokan ezt a módszert használják). Ez rendkívül természetes hangzást ad, hátránya viszont az, hogy csak viszonylag nagy hangerőn érhető el az igazán zsíros, kerek túlvezérelt hangzás. Öreg zenészek mondják, hogy a csöves gitárcucc akkor szól jól, ha szenved. Nagy igazság!

Manapság temérdek készülék áll rendelkezésünkre, a torz gitárhang eléréséhez, ez az az effekt, melyből a legnagyobb választék található meg a piacon. Az eredeti, klasszi­kus pedálok természetes overdrive hangzása még napjainkban is rendkívül népszerű. Viszont manapság már minden műfajhoz találhatunk megfelelő torzítót: heavy rock, metal, grunge, blues, nu-metal, stb.

A lágy overdrive és distortion effektek zöme a 60-as évek Fuzz-áramköréből származtathatók. A Fuzz általános fogalma alatt piacra hozott effekteknél temérdekféle módszert alkalmaztak a gitárhang módosítására. A legnépszerűbb talán a Hendrix által használt Fuzz Face lett, míg a leg­hasz­na­ve­he­tet­le­nebb valószínűleg a Schmidt-trigger vezérlésű Fuzz volt, amely csak mono­fo­ni­ku­san (azaz egy hangokra) működött, egy
a szin­­tik­­re jellemző négyszögjel hullámformát kreálva.

A magyar nyelvben egy szót használunk az overdrive-distortion angol kifejezésekre és ez, a torzí­tó. Azonban nem véletlen, hogy az angolban megkü­lön­böz­tetnek overdrive-ot és distortion-t. A kettő ugyanis nem ugyanaz.

A torzításra az angol terminológia leginkább
a Clipping=vágás (néha mi is mondjuk, hogy „klippel” a jel) kifejezést használja (a jel tetejét vágjuk le, vagy módosítjuk).

A Clipping-nek két fajtája létezik:
Soft Clipping és Hard Clipping

A Soft Clipping jellemző az overdrive-okra. Itt a túlvezérlési pont (Clipping Point) fölött a Gain egy kicsit redukálva van. Ezzel szemben a Hard Clipping, vagyis a distortion esetén a Clipping Point fölött a jel egy fix értéken áll. (Lásd az elôzô ábrát.) A distortion-nel keményebb hangzást érhetünk el, míg az overdrive jóval természetesebb hangzást biztosít.

A torzítóknál leggyakrabban alkalmazott szabályzók:

— Gain (vagy Drive): a torzítás mértékét állítja

— Tone (hangszínszabályzó): a Clipping folyamata közben dúsuló magas tartományt kezelhetjük vele ízlés szerint

— Volume (vagy Level): A torzított hang és a natúr hang arányát állítja. Nagy jelentősége van a Boostolás során is (lásd lent).

— Főleg distortion pedáloknál gyakori a további hangszínszabályzás lehetősége a basszus a közép és a magas tartományra. (A BOSS MT-2 (Metal Zone) esetén parametrikus közép EQ is rendelkezésünkre áll)

A két klasszikus overdrive pedál a következő:

— Ibanez Tube Screamer TS-9: nagyon természetes hanggal rendelkezik, melyet úgy ér el, hogy nem enged túlzottan nagyfokú torzítást és egy rendkívül fokozatos magas-vágást alkalmaz.

— Boss OD-1, később OD-2 (ez a hangszín-szabályozós változat) – Legendás overdrive, meleg, természetes hangzással.

Boost... 

(vagyis „búsztolás” — nem összekeverendő a lerobbant turnébusz beindítására alkalmazott „busztolással”.) Szóló kiemelésnél alkalmazzuk. Több­féle megoldás létezik erre. Ezek közül az egyik, amikor kompresszorral búsztolunk, máskor egy ter­mé­sze­tes hangú overdrive-ot kötünk
a distortion pedálunk elé. Ilyenkor a distortion-t használjuk riffelésre, majd a szóló előtt bekapcsoljuk az overdrive pedált is. Az overdrive-on a Gain-t kicsire állítjuk, a Level (vagy Volume) paramétert pedig jó nagyra. Így az overdrive bekapcsolásával tulajdonképpen a gain-t emelünk, ráadásul a hang lecsengése is hosszabb lesz.

Búsztolhatunk még EQ pedállal is, ahol érdemes a kí­vánt középfrekvenciát egy kicsit kiemelni, no meg a Level-t viszonylag nagyra állítani. Ez tulajdonképpen a Midboost, mellyel számos gitárban találkozhatunk, mint be­épí­tett funkció (rendkívül hasznos). A Fender gitárok kö­zül jó­né­hány signature modellbe beépítették ezt a szol­gál­tatást (Jeff Beck, Richie Sambora, vagy Eric Clapton). Alap­ve­tően kétféle beépített változat létezik. Az egyik egy kap­cso­ló formájában, melynek be, vagy kikapcsolásával az előre beállított középfrekvencia és jelszintemelés azonnal megtörténik. Míg a másik egy kicsit bonyolultabb és legalább egy kapcsoló és egy potméter szükséges hozzá. Ez ugyanis úgy működik, hogy a potméterrel szabályozni tudjuk azt a frekvenciát, ahol az emelést kívánjuk végrehajtani. Ebben az esetben szükségeltetik egy aktív elektronika is, hiszen ezt a módosítást már passzív elektronikai megoldásokkal nem tudjuk elérni. Ugyanezt a technológiát építették effektként a Peavey TubeFex nevű berendezésébe, ahol Coil Tap a neve.

Figyelem!

A torzítók használatakor igen gyakori hiba, hogy a kiegyenlítettebb, nagyobb lecsengésű hang érdekében a tor­zí­tás mértékét állítják egyre magasabbra. Ezzel valóban el lehet érni, hogy a hang nyúlósabbá, a játékérzet pedig lényegesen könnyebbé váljon. Csakhogy ekkor a hang rengeteget veszít az energiájából, mivel ilyenkor a torzítók – működésükből fakadóan – egyre nagyobb részt vágnak le a hanghullám felső és alsó széléből. Ez oda vezet, hogy a hang egyre dinamikátlanabbá válik, s egyre nagyobb hang­erőre van szükség ahhoz, hogy a jelenléte fenntartható legyen egy zenekari hangzásban. Ezzel együtt természetesen egyre kezelhetetlenebbé is válik, mivel a hangok elveszítik konkrétságukat, hiszen az egyre nagyobb torzítás összemossa őket és megjelennek a nemkívánatos gerjedések is. Bár a gitárhangzás egyéni szubjektív ízlés dolga, mégis felmerülhet a kérdés: ki szeret egy elektromos „szúnyogon” játszani? Ezért célszerű a torzítás mértékét mindig a lehető – és az egyén számára is elfogadható – legalacsonyabb értékre állítani, és a hangkitartás, szólókiemelés érdekében búsztolni, vagy kompresszort használni. 

Instrument Reklám ©2017 | Tel: +36309665142 • Cím: 1148 Budapest, Miskolci u. 9. Fsz/1.