Beszámolók a táborról 2008-2022. - A Zenészmennyország napszámosai vol.29
2022. július 25. 01:00
A Zenészmennyország napszámosai vol.29 - a hely, ahol a zene és a barátság mozgatja a mindennapokat (2022.)
Hetek teltek már el, de ez a Tábor sem múlik el. Értem ez alatt, hogy nem megy ki az ember fejéből. Sejtem, hogy így vannak vele a táborlakók is, de nekünk, akik ezt a rendezvényt szervezzük, építjük, üzemeltetjük és bontjuk évről évre, sokkal tovább tart feldolgozni a látottakat és hallottakat. Sőt leírni is illik. Megosztani az élményt. Leírni úgy, hogy az utókor ne csak egy érzelmileg túlfűtött beszámolót olvasson. Bár úgy érzem, ezen sorok sem lesznek mentesek az érzelmektől, maximum az eltelt napok tompítanak rajta egy picit.
Hajdu Zoli összefoglalója a képre kattintva olvasható teljes terjedelmében...
Évről évre hazajárni (a Kultúra.hu - Varga Zsófia beszámolója a 2019. évi Gitármánia Táborról)
Huszonhat évvel ezelőtt Miskolcon rendezték meg az első Gitármánia tábort – akkor még csak gitárosoknak. Kicsi, családias rendezvény volt, a szervező, Andrásik Remo és családja, barátai maguk gondoskodtak az ebédről és vacsoráról. Már akkor érződött: ez olyasvalami, amit nem szabad annyiban hagyni, amihez ragaszkodni kell. Idén már 350-en jelentkeztek az évek alatt Gitármánia és Zenei Továbbképző Tábor névre keresztelt rendezvényre, amelyet aligha tudnék összehasonlítani bármivel.
A teljes beszámoló a képre kattintva olvasható.
Ezüstlakodalom Gitármánia módra! Beszámoló a XXV. Gitármánia és Zenei Továbbképző Táborról. Szolnok-Tiszaliget Turisztikai és Szabadidőközpont, 2018. július 23-29.
Negyedszázada immár, hogy kipattant a szikra, s azóta az ötletből intézmény lett, a Gitármánia Tábor bejárta az országot, míg néhány éve megállapodott jelenlegi helyszínén, a szolnoki Tiszaliget Turisztikai Központban. Telt házzal ünnepelt a rendezvény, a háromszázötven főt is meghaladta a táborozók száma, jelentős logisztikai fejtörést okozva a szervezőknek, hogy mindenkit elhelyezhessenek, de végül összeállt a kép.
A teljes beszámoló a képre kattintva olvasható.
Elutaztam 51 hétre - Pacziga Linda beszámolója (2016.)
Már tizenegy éve töltöm minden július utolsó hetét Szolnokon, a Gitármánia Táborban. Ahogyan eddig minden alkalommal, most is reménykedtem, hogy ez az egy hét sohasem ér véget, de az idő most sem állt meg. A tábor bezárt, én pedig újra a budapesti ház kapujában találtam magam, a lakáskulcsomat keresgélve. Amikor megláttam az udvaron a kedves, jó fej szomszédokat, szerettem volna láthatatlanná válni. Még nem tudnék mesélni nekik, csak most kezdem el feldolgozni azt a felfoghatatlan mennyiségű élményt, amivel hazajöttem. Még szeretnék gondolatban ott maradni azzal a nagyszerű csapattal, akikkel együtt teremtettük és éltük meg a hét nap eseményeit.
A régi táborozók körében már szinte közhely a „Zenészmennyország” kifejezés, vagy az „Ezt csak az érti, aki ott volt a táborban” mondat. Az a helyzet, hogy mi nem csupán táborozunk, tanítunk, tanulunk, dolgozunk és zenélünk napokon keresztül. Az első perctől kezdve úgy érzem magam a tábor területén, mint egy néhány száz fős faluban, ahol a lakók egy közösséget alkotnak, és mindenki ugyanazért a célért dolgozik. A külvilágból csak az igazán fontos információk szűrődnek be, viszont vannak helyi hírek, pletykák, saját szabályok szerint élünk, nyitottak és érdeklődőek vagyunk egymás iránt. A tábor kapuin kívül hagyjuk az elvárásaink, konformizmusunk, szabályaink egy részét, elfelejtjük a hétköznapi bosszúságokat, figyelünk egymásra és magunkra. Elképesztő látni, hogy ez a környezet hogyan inspirálja a „helyi lakosságot” és az „átutazókat”. A kreativitás mindenhol jelen van, az itt megszületett dalokban, dalszövegekben, a beszélgetésekben, a problémák megoldásában, a viccelődésben, vagy a történetek továbbgondolásában is. Egyre erősebben halljuk a saját hangunkat, gondolatainkat, új témákat, nézőpontokat fedezünk fel. Amikor a szombat esti koncerten hallgattam a táborban írt dalokat, szövegeket, örültem, hogy a sok fiatal szerző nem azokat a mondatokat ismételgeti, amiket a világ közöl velük, hanem tudják, hogy ők mit szeretnének megmutatni a világnak a saját életükből, saját gondolataikból és ezt fogalmazzák meg egyre ügyesebben. Közelről láthattuk azt is, hogy milyen eredményt hozhat az éveken át tartó gyakorlás, tanulás, és a munka azért, hogy a jól megfogalmazott mondanivaló eljusson a közönséghez, hiszen a Margaret Island és a Junkie Jack Flash tagjainak nagy részét táborlakóként ismertük meg évekkel ezelőtt, most pedig már komoly saját rajongótáborral rendelkező zenekarokként tértek vissza hozzánk koncertet adni. Persze, ilyenkor kicsit mindig meghatódunk, és nagyon-nagyon örülünk!
Bár mindösszesen egy hetet töltünk a táborban, egész évben gyűjtögetem az ötleteket, amikkel változatossá, izgalmassá tehetem az énekkurzusokat. Mindig izgatottan várom az első találkozást az énekesekkel, ilyenkor derül ki, hogy az ötletek közül mi megvalósítható az adott csapattal, az adott pillanatban. Idén sok új, és sok ismerős arcot láttam az első órán. Egy kis játékkal kezdtünk, amiben annyira bátornak tűntek, hogy úgy döntöttem, bedobom őket a mély vízbe. Egy egyszerű dallamot énekelgettem körbe-körbe, és kértem őket, hogy egymásra, és az összhangra odafigyelve tegyék hozzá ami eszükbe jut, akár énekelve, brummogva, szájdobolva, vagy ahogyan csak szeretnék. Pár másodperccel később libabőrösen hallgattam azt a két akkordos szösszenetet, ami felépült. A harminc énekes mindegyike megtalálta a saját funkcióját, hallottam a dobot, a basszust, a ritmusgitárt és a harmóniákat kitartó kórust, elképesztő összhangban. Már itt kiderült, hogy mennyire nyitott, bátor, ügyes kis csapat állt össze az idén, de még ezután is megleptek valamivel minden órán. Közös dalként Bruno Mars - Runaway baby című dalát tanultuk meg szólókkal és vokálokkal, bár nem könnyű nóta, pillanatok alatt eljutottunk odáig, hogy egyben megszólaljon, a koncerten nagyszerűen adták elő, büszke vagyok rájuk! A szombati előadások és díjátadók után néhány hangszeres fiú odajött hozzám, és arról kérdeztek, hogy mi tanárok mi alapján választjuk ki a tábor díjazottjait. Azt el tudom mondani, hogy én miért döntöttem úgy, ahogy. Idén nagyon erős volt az énekes csapat, legalább 5-6 embert ki tudnék emelni a tehetsége és a szorgalma alapján, köztük olyan fiatalokat is, akik először jártak a táborban, és a következő években még számítok tőlük nagy meglepetésekre!
Álmost (Lőrincz Álmos az idei év díjazottja) már tavaly is nagyon megdicsértük a zenekari- és énekórákon, valószínűleg év közben is rengeteg jó visszajelzést kap, mégsem dőlt hátra, szorgalmasan járt és készült az órákra, úgy látom, mindent megtesz, hogy folyamatosan tanuljon, fejlődjön. Ennek meg is van az eredménye, számomra meglepő például, hogy 14 évesen mennyire jó érzékkel, ízléssel énekel különböző műfajokban. És jó látni, amikor színpadon áll, még a kórus kéthangos háttér vokálját is olyan élvezettel, stenkkel énekelte, hogy nem volt kétségem afelől, hogy számára Öröm a zene!
Gyakran kerül szóba, társaságokban, közösségi oldalakon, hogy elkeserítő, hogy manapság milyenek a fiatalok, nem érdekli őket semmi, nem csinálnak semmit végig, csak a telefonjukat nyomkodják. Van egy javaslatom. Beszéljünk többet azokról a fiatalokról, akiket én láttam a táborban! Róluk, akik ügyesek, szorgalmasak, minden nap készültek, gyakoroltak, alkottak, órákra jártak, és nagyon várták, hogy a szombat esti koncerten megmutathassák dalokon keresztül, hogy ők 2016-ban hol tartanak, és szerintük ma mit fontos elmondani a közönségnek.
Elvileg itthon vagyok. Mégis úgy érzem, hogy valójában a Gitármánia Táborban vagyok otthon, csak minden évben elutazom Budapestre 51 hétre, mert valami fontos dolgom van itt. Szeretném megőrizni azt a hitet, hogy ott van az otthonom, ahol csak mosolygós embereket látok, ahol van idő meghallgatni egymást, ahol örülünk egymás sikerének, mert nem a saját kudarcunkat látjuk benne, hanem azt, hogy van értelme dolgozni, haladni, és ha ezt mi is megtesszük, nekünk is sikerülhet, amit szeretnénk!
Pacziga Linda
A 2016. évi táborról további két beszámoló olvasható a képekre kattintva:
A Zenészmennyország napszámosai... (Hajdu Zoltán beszámolója)
Jerzsele Kati „zenészcsaj”, akinek megvalósulni látszódnak céljai és álmai...
Továbbá a Music Media Magazin minden napról külön-külön beszámolót tett közzé Illés Norbert irásaiból:
1. http://www.musicmedia.hu/20160726_huszonharomszoros_hurra_
2. http://www.musicmedia.hu/20160727_keddre_virradora_elindult_az_ora
3. http://www.musicmedia.hu/20160728_bosegszerda
4. http://www.musicmedia.hu/20160729_csodacsutortok
5. http://www.musicmedia.hu/20160730_patent_pentek
6. http://www.musicmedia.hu/20160731_szenzacios_szombat
Egy hétig otthon voltam, majd hazajöttem...
Pacziga Linda beszámolója a 2015. évi Gitármánia és Zenei Továbbképző Táborról... Egy nagy csomaggal a kezemben és egy kiskutyával a hónom alatt megérkeztem, itthon vagyok. Évek óta itt lakom, most mégsem találom a helyem a lakásban. Ahogy körbejártam, meglepődtem, milyen klassz a konyhánk, régen láttam ilyesmit. Úgy éreztem, egy hónapja jártam itt utoljára, pedig csak egy hete indultunk el a Gitármánia Táborba. De ott valahogy másképp telik az idő, óráról órára rengeteg élményt gyűjtünk, majd estefelé régi és új barátok társaságában próbáljuk a fejünkben rendszerezni a feltorlódott gondolathalmazt. A helyszínen ez nem sikerült, most pedig a kanapén ülök, a lábamnál Márklárral, és csak ezen kattogok. Mivel nincs itt senki, akivel megoszthatnám, leírom!
Minden Tábor első napján, hétfőn délelőtt érkezik a tanárok és a diákok nagy része a már technikailag jól felszerelt, berendezett helyszínre. A megnyitón még sok a magányosan álldogáló fiatal, pár órával később az esti koncertre már haveri társaságok, vagy akár tábori zenekarok tagjaiként érkeznek. Este a büfé környékén folytatódik az ismerkedés, barátkozás, aztán kedden reggel kezdődik a munka. Nem véletlenül használom a „munka” szót. Ebben a táborban rengeteg program közül lehet választani, de egyik sem kötelező. A táborlakó maga dönthet arról, hogy bejár az órákra, kurzusokra, vagy inkább végigalussza az egész hetet.
|
Szerintem idén a résztvevők komolyan dolgoztak azért, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a hét napból, és ezzel együtt remekül szórakoztak. Amellett, hogy sokan jártak az állandó tanárok és a meghívott művészek előadásaira, közel negyven olyan zenekar alakult, akik néhány nap alatt összepróbáltak egy 2-5 számos műsort, áthangszereltek ismert szerzeményeket, és nagyon sokan saját dalt is írtak. Az énekesekből és énekelni szerető hangszeresekből 16 tagú kórus alakult, akik a hét végén három szólamot magabiztosan megszólaltatva énekeltek el egy ismert pop dalt. Rengeteg új dalszöveg született, a gálán sok angol nyelven íródott világsláger szólalt meg a scrácok által megírt magyar szöveggel. Többen demofelvétellel, és profi zenekari fotóval a kezükben indultak haza a Táborból. Látva, hogy mennyire fontos a táborlakók számára, hogy szakmailag minél több tudást magukba szívjanak, már nem volt meglepő, hogy az önérvényesítéssel kapcsolatos előadásokon is rengeteg kérdés hangzott el, akár az önmenedzselésről, akár a pályázatokról vagy a rádiók működéséről volt szó. Persze, mindez nem pusztán a jelentkezők lelkesedésének és elszántságának köszönhető. Andrásik Remo 22 évvel ezelőtt elhatározta, hogy szervez egy könnyűzenei tábort, és a felesége, Detti segítségével létrejött a Gitármánia Tábor. Szerintem a Tábor azért lett azóta az ország nagyon fontos zenei eseménye, mert Remo nem csupán egy rendezvény lebonyolításához keresett társakat, hanem egy szellemiség, egy értékrend közvetítéséhez is. Ezért a tanárok, előadók, hangmérnökök, és a hangtechnikát és hangszereket biztosító cégek képviselői valójában egy ügyhöz csatlakoztak, és a munkából így egy komoly küldetés lett, a stábból pedig egy nagy baráti társaság. Mindenki azon van, hogy a táborlakók az egy hét alatt minél többször átélhessék azt az örömöt, amit a zenélés/együtt zenélés ad, és hogy megkapják a megfelelő szakmai segítséget, biztatást, útmutatást, esetleg a táboron kívül is. Ezt meg is hálálják a fiatalok, az utolsó napokban többször hangzik el a tanárok szájából a következő mondat: „Megtörtént a csoda!” Megtörtént idén is, és ennek mindannyian együtt örültünk, csak mosolygó embereket lehetett látni mindenhol a táborban. |
 |
A kis zenészmennyországunk közösségének helyi tagjai is vannak. Velünk örülnek a büfé dolgozói reggel 8-kor és éjfél után is, és az az ember is, aki a tábor biztonságáért felel. És ott van még az a két szakember is, akik egész évben minden nap azért futkosnak, hogy a házakban minden működjön. Az egyikük egy délután épp egy villanykörtével és egy szerszámmal szaladt a faházak felé, amikor meglátott, majd kért tőlem egy Gitármánia Táboros passzt, és azt mondta: „Én is szeretnék ilyet, mert örülök, hogy minden évben egy hétig ehhez a csapathoz tartozhatok!”
Számomra mind a tíz tábor, amiben részt vettem, kicsit más volt. Az, hogy milyen, múlik azon, hogy épp milyen fiúk/lányok jönnek zenélni, és hogy kik a vendégek. És legalább ennyire azon is, hogy én milyen vagyok. Tíz év alatt sok minden változott az életemben, indultam már Szolnokra a saját pillanatnyi helyzetemből adódóan szomorúan, bizonytalan állapotban, boldogan, magabiztosan, bizakodóan és elszántan is. A hét nap elteltével mindig egy tanulsággal jöttem haza. Beszéltem olyan emberekkel, akik több év táborozás után elmondták, hogy mindig ugyanazok a beszélgetések hangzottak el, minden alkalommal esténként az új felszerelésekről és a jó zenészekről dumáltak a többiekkel, és úgy érezték, nem tud nekik többet adni a tábor. Én pont az ellenkezőjét élem meg újra és újra. Szinte felfoghatatlanul sok pozitív hatás ér minket egész nap, ott helyben nincs is idő arra, hogy feldolgozzam mindezt. Ezért időnként megélem a mélypontot is, ami szerencsére a napközbeni és az esti programok közti fél–egy órában le is fut. Viszont arra már nem marad agykapacitásom és energiám, hogy bármit egóból kezeljek le. Kegyetlenül őszinte vagyok magammal, és ez elindít egy gondolatmenetet, aminek mindig legalább egy felismerés, rácsodálkozás a vége. És már tudom is, merre tovább, mit kell csendben megoldanom magamban, és mit kell elvégeznem büszkén és elszántan. Amint ezt tudom, már nincsenek felesleges beszélgetések, pedig senkinek sem mesélek erről. Egyszerűen csak pont arra a kurzusra megyek be, vagy abba a beszélgetésbe csöppenek bele, ahol épp elhangzik az a három-négy mondat, ami közelebb visz a megoldáshoz. Szerintem ilyen körülmények között érzékenyebbé válunk (persze, csak aki hagyja magát), könnyebben találunk egymásra a hasonló gondolatainkkal, mint a hétköznapi életünkben.
Remélem, én is tudtam valakinek adni legalább egy olyan gondolatot, ami őt viszi majd előrébb!
És még egy dolog! Azt már említettem, milyen sokat tanultak a gyerekek, de azt is meg kell, hogy jegyezzem, hogy mi is sokat tanulhatunk tőlük! Én az idei tanulságom felismeréséhez, és a további lépések megtervezéséhez is rengeteget kaptam tőlük!
Köszönöm!
Pacziga Linda
Gitármánia Táborról született emlékeim... (2014)
Idén először vettem részt a Gitármánia Táborban, melyre interneten keresztül találtam rá. Akkor még csak a tábor kontúrja rajzolódott ki a fejemben, látván a rengeteg kurzust és az érdekesebbnél-érdekesebb előadások listáját, bár nem tudtam pontosan mire számíthatok. Természetesen el is készítettem az órarendemet, hogy mikor, hol és melyik kurzust fogom meglátogatni. Jelentkezés előtt, azonban sokat hezitáltam, hogy tényleg érdemes-e elmenni. Sikerül-e beteljesítenie ennek az egy hétnek a táborhoz fűzött bizakodásomat, valóban fogok-e fejlődni, s vajon jó lesz-e a társaság? Most, hogy már túl vagyok azon a bizonyos 6 napon, bizton mondhatom, hogy a tábor nem csak megugrotta az általam állított elvárásokat, de bőven túl is szárnyalta azokat.
Több mint nehéz szavakkal összefoglalni a Szolnokon eltöltött napokat. Talán ahhoz tudnám leginkább hasonlítani azt az érzést, amit a táborban éltem át, mint amikor valaki megtalálja az otthonát. Az egész atmoszféra, hihetetlen volt számomra. Több épület is olyan hangszerekkel és hangtechnikai eszközökkel volt felszerelve, amilyeneket előtte még talán nem is láttam élőben, most pedig ott voltak tőlem egy karnyújtásnyira, azt próbálhattam ki, amelyiket csak akartam.
 |
Egy hely, ahol nem csak, hogy mindenki imádja a zenét, de érti is. Akármikor, akárhová mentem a zene körülölelt. Megállás nélkül ritmusosan lüktető hangjegyek érkeztek a próbatermekből vagy épp a padon ülő táborlakók adtak hangot érzéseiknek egy szál gitár segítségével. A légkör teljesen magával ragadott, arra ösztönzött, hogy jobb legyek, fejlesszem magam. Itt jöttek képbe a különböző kurzusok. Ahogyan már korábban említettem, az „órarendem” már el volt készítve, csak egy dolog volt hátra, be is tartani azt. Egyetemista létemből kiindulva szinte biztos voltam benne, hogy ez nem fog sikerülni. Legnagyobb meglepetésemre mégsem így történt. Minden órán bent voltam, mert egyszerűen öröm volt a tanulás, nem voltak korlátok. Az előadások magas színvonalúak, a tanárok pedig felkészültek, kedvesek és segítőkészek voltak. Minden egyes kurzus kellemesen családias légkörben zajlott, semmi nyomás, semmi kényszer, itt minden ránk volt bízva. A fejlődés mértéke csak egyetlen dolgon múlt, ami nem volt más, mint az, hogy mennyire akarod. A táborban nem csak új technikákat lehetett tanulni, hanem kötetlen beszélgetések formájában új szemléletek is megismerhettünk, hogy valójában milyen is a zene világa. Mások nevében nem tudok beszélni, de magamról elmondhatom, hogy július 21.-én megérkeztem Szolnokra egy szemlélettel, majd 27.-én távoztam onnan, egy sokkal színesebb és szélesebb látókörrel felvértezve. Ez azonban nem csak a tanároknak volt köszönhető, hanem a táborban résztvevő diákoknak is, hiszen minden korosztály képviseltette magát. Egymástól is tanultunk, ez főleg azoknál volt megfigyelhető, akik zenekarba jelentkeztek. Különböző tudású emberek kerültek össze, mind ugyanazzal a céllal, hogy valami olyan produkciót alkossanak közösen, amely nem csak őket, de a közönséget is szórakoztatja és bizonyos érzelmeket kelt bennük. Én a tábor előtt még sosem játszottam zenekarban, de mondhatni még színpadon se álltam. A lüktető izgalom, a kontrollálhatatlanul heves szívverés, mely egészen addig kísért, míg az első hang meg nem szólalt, teljesen átformált. Ahogy haladtunk előre a napokkal mindenki egyre több kurzuson és próbán volt túl, így még érdekesebb volt a közös fejlődés folyamata. Segítettünk egymásnak, még ha néha ezzel nem is voltunk tisztában. |
Napról-napra jobbak szerettünk volna lenni, hogy a zenét médiumként tudjuk használni és ezáltal át tudjuk adni a közvetíteni kívánt üzeneteket és érzéseket a társainknak, barátainknak. Már a második napon teljesen máshogy tekintettem minden egyes dallamra. Újra megértettem, hogy a zene nem arról szól, hogy minél többet brillírozzunk különböző technikákat használva, hanem inkább arról, hogy élvezzük azt, amit csinálunk. Tegyünk bele egy darabot magunkból minden egyes számba, független attól, hogy otthon egymagunkban zenélünk vagy épp a színpadon állunk és akkor egy igazán jó a produkciót kaphatunk.
A tábor egyik legjobb élménye volt számomra, mikor egy este éjjel egy órakor a házunk előtt pár zenésztársunk erősen gondolkodott, hogy vajon hogyan is kéne megírniuk az aznapi zenekari órára feladatként kiadott saját számukat. Mi odamentünk és elkezdtünk velük beszélgetni, segítettünk nekik, s míg az énekessel a dalszövegen dolgoztam, addig a barátom a zenészekkel állította össze a dal struktúráját és dallamát. Órák teltek el, de csak perceknek tűntek, annyira élveztük ezt az alkotási folyamatot. Ezen este előtt nem is gondoltam rá, hogy egy szám nem csak akkor lehet jó, ha csak egy kéz fogja a tollat, hanem akkor is, ha több. Azért vált ilyen maradandó emlékké ez számomra, mert a tábor nekem erről szólt. A közös szórakozásról, csapatmunkáról, fejlődésről és persze a zene iránti szeretetről.
Mint mondtam, szörnyen nehéz szavakba foglalni a Szolnokon töltött napokat, de azt el tudom mondani, hogy mit jelent számomra a Gitármánia Tábor. Egy helyet, ahol kiváló szakemberek, zenészek és tanárok segítenek a táborozóknak megtalálni magukat a zenében. Egy hetet, amikor az idő sokkal gyorsabban telik és minden nap csak egyetlen szempillantásnak tűnik. Egy társaságot, ahol mindenki megéli a zenét és egy érzést, amit csak táborban tudok átélni. Hazafele a hat órás vonatúton már csak egy dolog járt a fejemben, ami nem volt más, mint az, hogy bárcsak már újra ott állhatnék a szolnoki vasútállomáson kezemben a gitárommal a buszra várva, mely újra elvisz életem eddigi legjobb táborába.
Keller Olivér - táborlakó
Tasi Ádám 2008-as beszámolója
Az idén volt tizenöt éves a Gitártábor. Jómagam a tízedik tábornál csatlakoztam ehhez a nagyszerű eseményhez. Akkor épp mi, táborlakók köszöntöttük a szervezőket, tortával s egy kis emlékkönyvvel, amibe mindenki beleírta, hogy miért fontos számára a tábor, vagy csak jókívánságokkal halmozta el az egész csapatot. Sajnos idén ez teljesen másképp történt… csak a tanárok/szervezők köszöntötték egymást és minket. Valahogy kellemetlenül is éreztem magam, hogy nekünk ez miért nem jutott eszünkbe. Igaz, a tízedik és tizenegyedik táborban még csak 150-180 fős volt a tábor, és valahogy azokban az időkben családiasabb, közvetlenebb volt minden. Persze azóta megváltozott a táborlakók összetétele is, egyre több az olyan fiatal, akiket már nem ugyanaz a lelkesedés fűt, mint mondjuk az én korosztályomat. Úgy tűnik, mintha egyre kevesebben lennének köztük olyan elszánt zeneimádók, akikkel régebben megtelt ez a tábor, persze nem mernék általánosítani, hiszen most is nagyon sok lelkes, tudásra vágyó arcot láttam, s az is lehet, hogy még többen is voltak, mint régen, csak a résztvevők magas száma miatt, tűnik úgy, hogy többen lettek köztük a bulizók. Most megpróbálok egy összefoglalást írni, nem csak a tizenötödik táborról, hanem arról az egészről, amit nekem az itt eltöltött öt év adott és jelent ma is. Talán épp az első táborom alkalmával tanultam, hogy a zenésznek mindig nyitott szemmel és szívvel kell járnia a világban, ezért az összefoglalómban ezt tekintem útmutatónak.
Mivel mindig mindent elolvasok, amit bárki a táborról ír, vagy írt valaha, ezért fogok idézni mások írásaiból is, amit most rögtön a számomra legmeghatározóbbal kezdek. „Alapvetően kétféle ember létezik: aki volt már a Gitártáborban, és aki nem. Akik voltak, azok általában boldogabbak. Meg ügyesebbek és okosabbak is. És aki elég okos, az a következő Gitártáborban is ott lesz. Bunda Attila (Fütyi) 2004.”
Így vágtam neki magam is a 2008-as tábornak, ahol az első itt töltött éveimhez képest, szinte minden évben találkoztam egy-egy új szervezővel, új tanárokkal és híres zenészekkel. Nekem nagyon fontos az első benyomás, az hogy kivel találkozom először egy idegen helyen. Régebben mindig Detti és Remo várt minket, akik egyszerűen olyanok voltak, mintha apa és anya várt volna. Látszott rajtuk, hogy szeretnek minket, de az is, hogyha kell, bármikor a szobába zavarnak, hogy átgondoljuk a tetteinket. Kb. három éve Linda és Héda vár minket, akik nagyon kedvesek mindenkivel, iszonyú közvetlenek, olyanok, mintha már száz éve ismernénk egymást, pedig legtöbbünket akkor látják először. Nagyon fontos, hogy mindketten zenészek (asszem). Linda énekes, Héda pedig ha jól tudom basszusgitározik. Ez azért fontos, mert ők is tudják, hogy mit érzünk, mire gondolunk és emiatt a megérkezésnél már azt érezhetjük, hogy igen… jó helyen járunk.
A következő lépés a helyszín, amivel az ember szembesül (Szolnok-Tiszaliget), ez egy nagyon öreg tábor, ami szerintem igen sok mindent megélt már, de nehezen tudnék elképzelni alkalmasabb területet a Gitártáborhoz. Vannak koncerttermek, ahova egyszerre sokan beférünk, és legalább 8-10 kisebb terem, ahol az egyes órák megtarthatók és a zenekarok próbalehetőségeit is ki lehet elégíteni. Valamint évente változó számú stúdió is működik, a kétszobás lakóházak süketszoba+feljátszó-vá történő átalakításával.
Majd elérkezik a megnyitó, ahol Remo nagyon komolyan elmondja a legfontosabb tudnivalókat a tábor menetéről, a rendről és az emberi viselkedés legalapvetőbb szabályairól. Itt csak azt szeretném megjegyezni, hogy mindig látszik rajta, hogy nem viccel, amikor mindenkit megkér arra, hogy emberként éljünk és viselkedjünk, és ne csak a táborban. (De nem akarom lelőni a poént)
Majd kezdetét veszi egy nem akármilyen hét: „Zene, eső, rockszag. 280 résztvevő, 50 tanár, szervező és kiállító, 5 nap eső, 7 nap sár, 1042 hang, kb. ugyanennyi korty, és némi roston sütés. Ennek megfelelően remek hangulatú hetünk volt, ezt bátran állíthatom. Nevezhetném zenészfesztiválnak is, hiszen egy hét alatt, napi két koncert, zenekari órák, hangszeres kurzusok és bemutatók kerültek megrendezésre a szolnok-tiszaligeti táborban. Ez a mi Szigetünk már 15 éve. A hangszeres-hangtechnikai szakma résztvevői, az esetleges szakmai ellentéteket és konkurenciaharcot félretéve jelentek meg itt személyesen, valamint hoznak le több-kevesebb (inkább több) felszerelést, ezzel téve lehetővé az aktív muzsikálást 7 próbahelyen, 2 színpadon, 3 stúdióban. Hajdu Zoli
KORG.hu ZóNA 2008.”
Persze ez így nagyon frappáns megfogalmazása egy hét történéseinek, de szerintem ezt nem lehet leírni szavakkal, hiszen az a kis programfüzet is nyolcoldalas, amit mindenki kapott az érkezéskor, és néha megfigyeltem, amikor Remoék is a fejüket vakargatva hajoltak a program fölé azzal, hogy na akkor hogy is van ez…? Ezt a részét igazából nem is szeretném leírni, hiszen a programokat bárki megnézheti a neten. A lényeg talán annyi, hogy minden hangszeres számára van kezdő, haladó óra, és a közös játék elsajátítására zenekari óra. A hangszeres órák után pedig éneket, hangtechnikát, hangszerismeretet, házi-stúdiózást, és életformát lehet tanulni. Utóbbit sokszorosan is, mivel vannak olyan szervezett és szervezetlen beszélgetések, ahol a zenészség, a boldogulás és az életérzés a fő téma. Kanyarodjunk vissza az órákhoz. Mivel jómagam gitárosként voltam, és vagyok jelen a táborban, az első időkben Remo kezdő és haladó óráira jártam, aztán a tizenharmadik tábortól kezdve Lukács Peta vette át a haladó órákat, és azokat látogattam. Mindketten elképesztő tudású zenészek, nagyon, nagyon sokat tanultam az óráikból, de talán még ennél is elképesztőbb rendes arcok, és mikor őket láttam tanítani, akkor először éreztem úgy, hogy tényleg figyelnek rám, nem úgy, ahogy a suliban a tanárok, hanem tényleg érdekli őket, hogy mire is jutunk mi tanulók az anyaggal. Nem vagyok még túl idős, de azt levágtam, hogy az összes tanár, vagy szervező mindig egymásra is nagyon figyel, pont úgy, mint ránk. Az esti beszélgetésekből, vagy Remo beszédeiből (amikkel a tábor közben igyekszik minket rendbe tenni) kiderült, hogy a tanárok/szervezők igazából egy nagy baráti társaság, akik az év egyéb napjain is együtt vannak, segítik egymást mindenben. Nem tudnám megmondani azoknak a tanároknak a nevét, akik a dobos barátomat a suliban tanítják, pedig egy suliba járunk, csak ő egy évvel alattam, de azt tudom, hogy a táborban Fekete Szilárd és Borlai Gergő a tanára. Azt is tudom, hogy Remo, Szilárd és Hudák Attila (aki a bassgitárosokat tanítja) valamikor együtt zenéltek. És azt is, hogy Zita, Csuby, Karesz, Ákos és Gabesz, milyen órákat tart a táborban, és nem csak azt, hogy ének, meg billentyű, meg ilyenek, hanem tudom, hogy miről beszéltek, jó volt az aznapi óra, vagy esetleg milyen érdekes téma jött szóba, hiszen esténként a szobatársak is beszélgetnek. De tudom azt is, hogy Toma és Túró, vagy Megyeri Laci (hangmérnökök) nélkül nincs is produkció, mert ők pont úgy kellenek ahhoz, hogy minden rendben menjen a színpadon, mint a zenészek. Nem hagyhatom ki az idei évben először állandó tanárként megjelenő Szappanos Gyurit, vagy a midig vidám Hajdu Zolit sem, akikről kevesebbet tudok ugyan, de talán majd jövőre őket is jobban megismerem (bocs, ha valakit mégis kihagytam volna).
Nyilván ezért volt mindig óriási élmény látni a feledhetetlen Reed Only-t is a színpadon, amihez foghatót csak az idei tanárok koncertje volt képes számomra nyújtani, mert ezeken a koncerteken látszik, hogy itt a barátok zenélnek szeretetből és érzésből. Nagyon megható volt a koncert előtt, ahogy mindenki meggyújtott egy szál gyertyát és a tortába szúrta, Remo pedig a végén elfújta, majd következett a dal, amit titokban írt a barátainak és egyedül játszott el, miközben a korábbi táborok képeit és az együtt töltött pillanatokat vetítették a háttérben. Eddig is éreztem, hogy valami ilyesmire vágyok én is, de most már tudom, hogy szeretnék egy ehhez fogható baráti kör tagja lenni. Azt is meg tudom mondani, hogy miért… mert életemben sehol nem bántak még ilyen korrekt módon velem, mint itt ahol végre én is embernek érezhettem magam, nemcsak egy hosszú hajú hülyegyerek voltam, aki állandóan gitározik meg ordibál. És rájöttem az eltelt öt évben, hogy csak azok tudják emberszámba venni a másikat, akik maguk is nagybetűs EMBEREK. Szeretném azt hinni, hogy mindent a lehető legjobban értek, amit ezektől az emberektől tanultam, hogy a tábor a szeretetről, az önzetlenségről, a barátságról és a zenéről együtt szól. (Ebbe nem merek jobban belemenni, mert szerintem ezt Remo már rég megírta, bárki elolvashatja, hiszen ez is fenn van a neten: www.instrumentweb.huGondolatok a Gitármánia Táborról címmel). Éppen ezért számomra ezek az emberek igazi példaképek, olyanok, akikre tényleg fel lehet és fel is tudok nézni.
Nem vagyok valami nagy író és lehet, hogy sok dolog kimaradt ebből a fogalmazásból, de ezek után már csak azt tudom mondani, hogy mindörökké Gitártábor
Tasi Ádám Táborlakó 2008. augusztus 14.
Lukács Peta beszámolója - 2010 (A beszámoló megtekintéséhez kattintson a képre)
A XVII. Gitármánia és a Ki lesz az év legjobb új gitárosa verseny összefoglalója - Lovrek Krisztián beszámolója - 2010 (A beszámoló megtekintéséhez kattintson a képre)
A húrok közé csaptak a Gitármánia Tábor résztvevői - A Szoljon.hu beszámolója - 2010 (A beszámoló megtekintéséhez kattintson a képre)
Újgitárosok a táborról - 2010 (A beszámoló megtekintéséhez kattintson a képre)
Gitármánia 2010 a rádiós fülével (A beszámoló megtekintéséhez kattintson a képre)
Tizenhatod "Easy.Glen" Illés Norbert beszámolója 2009 (A beszámoló megtekintéséhez kattintson a képre)
Szorít a gyémántcipő -2009 (A beszámoló megtekintéséhez kattintson a képre)
