X. Vásárlási tájékoztató

2013. október 1. 08:28

Ez a fejezet megpróbál segítséget nyújtani ahhoz, hogy a lehető legmegfelelőbb felszerelést állítsuk össze magunknak. Több szempontot is figyelembe veszünk: a játszani kívánt zene stílusát, a pénztárcánk vastagságát, valamint egyéb praktikussági tényezőket is.

Először is tisztázzunk néhány alapvető félreértést. Ne gondoljuk, hogy jó gitárhangot csak méregdrága felszerelésekkel tudunk előállítani. Nem ritkán hallani nagyon komoly, drága gitárokat, erősítőket borzalmasan szólni, és sokszor meglepődtem magam is, amikor megtudtam némely sokunk által elismert hangzással rendelkező gitárosról, milyen egyszerű berendezéseket használ.

Miért nem úgy szól?

Fontos tudnunk azt is, hogy a hőn áhított soundok, amiket lemezeken hallunk, sosem fognak egy az egyben megszólalni a szobánkban, vagy a próbahelyen. Ennek több oka is lehet. Egyrészt a lemezeken (de akár koncerten is) már a mikrofonozott hangot halljuk. Ráadásul az sem mindegy, milyen hifi-berendezésen hallgatjuk az etalonnak tartott zenét, és mi magunk milyen akusztikai közegben szeretnénk azt reprodukálni. Itt egy példa; XY lemezét hallgatjuk, közben a hifink mellett ott áll az illető teljes felszerelése, ugyanúgy beállítva, ahogy ő az adott lemezen használta. Először is, ha valóban ugyanúgy van beállítva minden, mint a lemezfelvétel közben XY-nak, akkor a szomszédok 1 percen belül hívják a rendőrséget. Ennek oka az, hogy a legtöbb felvétel igencsak „kihajtott” (nagyon hangos) gitárerősítőkkel készül (értelemszerűen most nem a különféle erősítő-szimulációkkal, vonalból készített felvételekre gondolok, mivel gitárcentrikus zenéknél ez viszonylag ritka). Továbbá a lemezen hallható gitárhang már áthaladt egy mikrofonon, egy mikrofon-előerősítőn, egy keverőpulton, különféle hangszínszabályzókon, effekteken, majd az egész felvétel egy masteringen (a kész zenei anyag speciális processzálása), és e lánc végén ott a mi kis hifitornyunk, walkman-ünk, ami szintén színezi a hangot. Tehát e két hangzás — az eredeti gitárfelszerelés, valamint a lemez — leggyakrabban olyan messze van egymástól, mint Makó és Jeruzsálem. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mi van akkor, ha teljesen más felszereléssel szeretnénk valami hasonló soundot létrehozni. Maradjunk annyiban, hogy nem egyszerű. A legfontosabb azonban mégsem az adott gitár, vagy erősítő márkája, típusa, hanem az, hogy KI JÁTSZIK RAJTA.

A „nagyok”

A legtöbb nagy gitárost nem azért ismerjük fel, mert egy bizonyos fajta gitáron vagy erősítőn játszik. Erre rendkívül látványos példa Steve Vai.
A 80-as években (pl. a „Flex Able” c. lemezen) leginkább Fender és Charvel gitárokon játszott, Boss torzítókkal (SD-1, DS-1) Carvin X100B erősítőn. A 90-es években (Whitesnake) már Ibanez gitárokon, Marshall erősítőkön nyomta, és akkora effekt-rackje volt, ami önmagában elfoglalna egy garzonlakást. Azóta is minden lemezen, szinte minden nótában más és más erősítőket, effekteket használ, mégis egyetlen hangról fel lehet ismerni a játékát és a hangzását. Miért? Mert a sound a zenészben van. Van egy belső hang, amit mindenki hallani akar, és a rendelkezésére álló kütyüket addig tekergeti, amíg nagyjából azt nem hallja. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden gitár, minden erősítő vagy effekt ugyanúgy szól, de ha tudjuk, mi mire való, és tudjuk, mit akarunk, akkor azt bármikor meg tudjuk valósítani, vagy legalábbis meg tudjuk közelíteni. (Mellesleg tapasztalatból tudom, hogy az ember akkor elégedetlenkedik legtöbbet a hangzása miatt, amikor nincs más dolga. Ha az ember túl sok időt tölt a szobában, vagy a próbahelyen a cuccai társaságában egyedül, ahelyett, hogy inkább gyakorolna, zenélne, akkor előbb-utóbb biztosan észre fogja venni, hogy túl sok a magasa, vagy kevés a mélye annak az erősítőnek, ami pár hónapja még tökéletesnek tűnt...)

A választás

Mi a teendő, ha mégis tetszik egy gitáros hangzása? Természetesen kiindulásnak nem baj, ha megvizsgáljuk, ki mit használ. A későbbi kis gyűjtemény ehhez is tartalmaz majd hasznos információkat. A legfontosabb mégis az, hogy tisztában legyünk azzal, mit is szeretnénk, és azt milyen eszközökkel tudjuk megközelíteni a leginkább. Kezdjük az egyik legfontosabbal, a gitárral!

A gitár

A gitár kiválasztása több szempontból is kényes döntés. Nem elég pusztán az adott hangszer hangjára figyelnünk; fontos az is, hogy kényelmes és pontos legyen, jó érzés legyen kézbe venni, vagy akár csak ránézni is. Most azért elsősorban mégis a hangra koncentrálnék, azon belül is leginkább a főbb hangkarakterekre. Nem folynék bele a különféle faanyagokba és ezek kombinációiba, mivel ez önmagában is több oldalnyi téma lenne. Ami talán a faanyagoknál is jobban hallható, az a gitár felépítése, illetve a hangszedők jellege.

Autentikus jazz zenéhez leginkább a nagy, üreges testű gitárok a legalkalmasabbak. Ezekben általában humbucker (dupla-tekercses) hangszedők vannak. Ezen adottságoknak köszönhetően a hangzás öblös, mély tónusú, viszonylag magas-szegény lesz (George Benson, Pat Metheny).

Bluesos hangzást már jóval többféle gitárból kihozhatunk. Ebben a műfajban is van, aki az üreges testű hangszerekre esküszik (B.B. King), de talán még elterjedtebb a Jimi Hendrix, vagy Stevie Ray Vaughan féle vonal. Az efféle hangzás alapja a lapos, tömör test, a csavarozott nyak és a single coil (egy-tekercses) hangszedők (Stratocaster, Telecaster).
A single coil pickupok hangja alapvetően vékonyab, karcosabb, mint a humbuckereké, de pont emiatt alkalmasabbak a kristálytiszta, csilingelő hangszínekhez, valamint a dinamikus, crunch-os soundokhoz. Hátrányuk a zaj, de már jó ideje számos gyártó készít zajtalan single coilokat, illetve ún. single bucker (szimpla méretű, de két-tekercses) hangszedőket.

Rock és metál zenékhez szintén a tömör testű gitárok a legalkalmasabbak, humbucker hangszedőkkel. Persze vannak kivételek, sokan használnak strato-jellegű gitárokat ebben a műfajban is, mint például Richie Blackmore, Yngwie Malmsteen, vagy épp Brian May. Legtöbben mégis a dupla pickupos gitárokat kedvelik, mivel hangszínük vastagabb, erőteljesebb és nagyobb torzítást lehet velük elérni, kevesebb zajjal.

Ha többféle műfajban is szeretnénk tevékenykedni, és nem engedhetünk meg magunknak 8-10 hangszert, vagy épp praktikussági okokból nem szeretnénk ennyi gitárt, természetesen erre is van alternatíva. Az ún. „superstrat” jellegű gitárokban általában szimpla és dupla pickupok is vannak, sokukban a humbucker hangszedő felezhető is, tehát a vastag rockos hangtól kezdve az ércesebb, strato jellegű hangig sokféle hangzást előcsalhatunk belőlük.

A legfontosabb tehát nem a gitár márkája, hanem annak felépítése. Pár szó az árkategóriákról; ismerve a legkülönbözőbb gyártók mai kínálatát, állíthatom, hogy az olcsóbb gitárok között is egyre több a korrekt minőségű, abszolút jól használható hangszer. Próbáljunk meg tehát leginkább
a fülünkre (vagy a hozzáértő ismerősök illetve szakértők véleményére) és ne csak a poszterekre, mendemondákra hagyatkozni a választáskor!

Az erősítő

Az egyik legfontosabb láncszem az erősítő illetve a hangfal, hiszen itt összegződik minden, itt alakíthatjuk ki a végső hangzást. Számos lehetőség közül választhatunk, mindegyiknek megvannak az előnyei és hátrányai. Itt is fontos tehát mérlegelnünk, hogy milyen hangzást szeretnénk, de azt is, hogy leginkább milyen szituációkban, milyen körülmények között fogunk zenélni.

Az erősítő, mint olyan, három fő elemből tevődik össze. Ezek az előfok (preamp), a végfok (power amp) és a hangfal-hangszóró (cabinet-speaker).
Az előerősítő fokozat feladata a gitárból (vagy az effekt-pedálokból) jövő jelszint erősítése, valamint itt kapnak helyet a hangszínszabályzók is. A végfok a hang teljesítményét növeli, azaz a vég-hangerőt (ezt wattban határozzák meg), a hangszóró, pedig ezt a nagy teljesítményű jelet alakítja át hallható hanggá.

A gitárerősítők két fő típusba sorolhatók:

— combo (kombó): a három összetevő (preamp, power amp, speaker) egybe van építve;

— stack (fej-láda): a preamp és a power amp egy dobozban, a fejben kap helyet (head), a hangszórók, pedig külön ládában (box, cabinet).

Egy másik szempont szerint vannak csöves, félvezetős (tranzisztoros), valamint hibrid (általában csöves előfok, tranzisztoros végfok) erősítők. Ezekről csak nagyon röviden: a csöves erősítők általában melegebb, vastagabb hangúak, dinamikusabban szólnak, de azért vannak kivételek itt is. Számos gyártó készít olyan félvezetős erősítőket (Roland Jazz Chorus, Randall, Yamaha, Line6 stb.), amik ugyanolyan etalonnak számítanak, mint például a legendás, csöves Marshallok, Fenderek, vagy sorolhatnánk. Az, hogy egy erősítő csöves, vagy tranzisztoros, az nem feltétlenül minőségjelző. Itt is leginkább a fülünk és az ízlésünk alapján kell választani.

Az, hogy kombót, vagy fej-ládát használunk, abszolút ízlés, va­la­mint helyzet dolga. Sokan azt gondolják, hogy nagy szín­pa­don csak fej-ládát érdemes használni, abból is jó sokat... Nos, ez azért nem feltétlenül van így. E két erősítőtípusnak nem csupán a teljesítményében, de a hangzásában is van különbség. San­ta­nát például nem nagyon láthatjuk hatalmas stackek előtt, pedig általában nem kis színpadokon játszik. Ugyanakkor az AC-DC zenéje meg elég furcsán szólna, mondjuk egy Fender Twin-Reverben. Mindent összefoglalva továbbra is a fülünk használatát javaslom választáskor.

Az effektek

Nem véletlenül hagytuk a végére ezt a fejezetet; itt me­he­tünk ugyanis leginkább az erdőbe, és végső soron ez az egész könyv fő témája. Itt foglalkoznék a különféle bekötési módokkal, mind a pedálokat, multieffekteket, illetve a rack-es „vasakat” ille­tően. De először essen néhány szó e típusok közötti főbb kü­lönb­sé­gek­ről!

Pedálok

A pedál formájú effektek a legrégebb óta használt gi­tár­kütyük. Kezdetben főleg „jelnövelő” torzítókat készítettek, hogy az agyig hajtott csöves erősítők torzítását tovább növeljék. Ezek elég egyszerű felépítésű szerkezetek voltak, leggyakrabban csak egy drive és egy volume potival. Ez esetben a hangszínt a túlvezérelt erősítő adta, a pedállal csak a gaint növelték (búsztolás). Később aztán megjelentek a saját hangszínnel rendelkező torzítók is, melyeket már nyugodtan lehetett tiszta han­gú erősítőn, halkabb üzemmódban is használni. Ma már ezek a gyakoribbak, mivel a felhasználás lehetőségei így sokkal színesebbek. Miért lehet fontos akár csak egy egyszerű tone pot­méter? Lássuk! A legtöbb gitáros azt szereti, ha a tiszta hang­szín csilingel, tehát sok a magasa. Ha ehhez a soundhoz állít­juk be az erősítőt, majd elékötünk egy hangszín nélküli torzí­tót, az esetek többségében borzalmas, recsegős, éles hangot kapunk. Ha azonban van a pedálon egy tónus potméter, a zavaró magasakat könnyen levághatjuk. Vannak pedálok, amiken még finomabban is belenyúlhatunk a hangszínbe, ezeket szinte bármilyen típusú erősítőhöz hozzá tudjuk idomítani. Ennyit a torzítókról.

A másik legrégebbi effekt a wah pedál, melyből ma már szintén számtalan típus létezik. Aztán ott van a phaser, a flanger, a chorus és még sorolhatnánk. Manapság gyakorlatilag bármilyen effektet megkaphatunk pedál formátumban. No de mi is a jó ebben? Miért vegyünk 10-20 külön pedált, ha már vannak multieffektek is? A kérdés jogos. A legkézenfekvőbb magyarázat a következő: ha egy multieffektben megunom a torzítót, vagy épp a delay szekció nem elégít már ki, akkor az egészet le kell cserélni. Itt meg lehet össze-vissza variálni bármit bármivel, valamint így realtime-ban alakíthatjuk a különféle effekteket, akár koncert közben is. Ráadásul a pedálok nagyobb része jobban szól, mint az olcsó multieffektek. Persze, azért megvannak a pedálozásnak is a maga hátrányai. Minél több effektet akarunk használni, annál nagyobb helyet foglal a cucc, és annál nagyobb az esélye a különféle technikai gubancoknak is. Mik lehetnek ezek? Például a jel-zaj viszony. Fontos tudni, hogy a pedálok többsége nem true bypass-os, ami azt jelenti, hogy kikapcsolt állapotban is áthalad a jel valamiféle áramkörön. Értelemszerűen minél több ilyen pedált kötünk egymás után, az eredeti natúr gitárhang annál jobban megsínyli ezt, és rosszabb esetben a zaj is növekedhet. Erre találták ki az úgynevezett true bypass dobozokat, melyek lényege az, hogy olyan kapcsoló (vagy kapcsolók) van bennük, amely teljesen analóg módon vagy rövidre zár (tehát a bejövő jelet egy az egyben továbbítja a kimenetre), vagy egy külső loopra küldi azt, ahova beköthetünk akármilyen pedált, fixen bekapcsolva. Így például ha a torzítót akarjuk beiktatni a láncba, nem a torzító pedált kapcsolgatjuk, hanem a hozzá tartozó true bypass kapcsolót.

Így is felmerülhet azonban még egy probléma; ha mondjuk kombinált hangzásokat akarunk gyorsan váltani. Például egy kompresszoros, kórusos, reverbes hangszín után hirtelen szó­lóz­ni akarunk torzítóval és delay-jel. Hát igen... ehhez már jó né­hány lábra szükségünk volna, ha­csak nem használunk egy Line Selec­tort. Ezzel ki­ala­kít­­ha­­tunk több fix ef­fekt­lán­cot is. Az egyik loop­jába bekötjük a kompresszort, a kó­rust és a reverb­et, a má­sik­ba meg a torzítót és a delayt.

A legsokoldalúbb (de egy­ben legdrágább) megoldást a programozható midi-looper­ek jelentik. Ezek­ben több loop is ta­lál­ható, melye­ket sza­ba­don kombinálhatunk, és eze­ket a beállításokat el is ment­het­jük.

Elég sokféleképpen va­riál­hatjuk tehát ezeket a kis pe­dá­lokat, de az egyik leg­fon­tosabb tudnivaló ve­lük kap­cso­latban, hogy a pedál-ef­fek­teket előerősítő elé ter­vez­ték, tehát nem célszerű őket az erő­sítőnk loopjába kötni! Ha mondjuk az erősítőnk torzított csa­tor­náját használjuk torzító gya­nánt, de mondjuk delay pedált szeretnénk használni, az nem igazán fog működni. Miért? Azért, mert ha a gitárból a delay-be megyünk, és onnan az erősítőbe, majd azt torzított csatornára állítjuk, a visszhangot fogjuk torzítani, és nem a torz gitárhangot visszhangoztatni. Ha azonban az erősítő loopjába kötjük a delay pedált, az megint csak betorzíthat, mivel a pedálok impedanciája teljesen más, mint az erősítők loopjáé.

A pedálok jelszintje ugyanis a gitárból kijövő alacsony jelszintre van kalibrálva, nem az előerősítőből kijövő, lényegesen magasabb szintű jelre (az erősítők effekt-loopja általában az előfok és a végfok között van). Persze azért vannak kivételek; léteznek olyan pedálok, amiket erősítő loopjába is lehet kötni, mert állítható a be- és kimeneti jelszintjük, vannak olyan szakemberek is, akik kifejezetten pedálok módosításával foglalkoznak, és át tudják alakítani az egyszerű pedálokat is ilyen használatra, illetve létezik olyan erősítő is, ahol az effekt-loop kimeneti jelszintje kapcsolható, de ma még nem ezek az általánosan jellemzőek. Mi a megoldás, ha az erősítőnk torzított csatornáját akarjuk használni, vagy éppen egy rack-es előfokot? A rack-es „vas” effektek.

Rack effektek

A rack-es effekteknél természetesen nem a szabvány 19”-os rack méreten van a hangsúly, hanem azon, hogy ezek a berendezések elsősorban olyan alkalmazásokra vannak kitalálva, amelyek nagyobb jelszinteket használnak, mint a gitárok pick up-jai. Ezek az effektek (a pedálokkal szemben) illeszkednek például a keverőpultok, vagy épp a gitárerősítők effekt-loopjába is. Felelőtlenség volna kijelenteni, hogy a rack-es effektek jobb minőségűek, mint a pedálok. Ez így nem igaz. Nyilvánvalóan nem fér kétség mondjuk egy T.C. Electronics TC2290 rack-delay minőségéhez, de azért például egy Moog Analog Delay pedál sem véletlenül majd kétszázezer forint. Egyszerűen csak más rend­szerekhez lettek kifejlesztve. Mindenesetre, akár az erősítőnk torz csatornáját akarjuk használni, akár külön rackes előfokot és végfokot, ilyen esetekben a torzító után következő effekteket nem fogjuk tudni megfelelően megoldani pedálokkal. Van azonban még egy lehetőségünk, a multieffekt. Itt van némi átfedés persze, hiszen vannak rack szabványú multieffektek is, de ezt a kategóriát mégis külön tárgyalnám.

Multieffektek

Ezekből tehát egyaránt létezik rackes és pedálos kivitel, és talán a legváltozatosabban használható szerkezetek. Mivel a ko­mo­lyabb multik sokféleképpen konfigurálhatók, általában illeszthetjük őket akár az előfok elé vagy után is. Ez persze inkább a komolyabb multieffektekre igaz. Multikat vásárolhatunk már pártízezer Forintért, de akár százezrekért is. Egy hasznos jó tanács: ha multieffektet szeretnénk, jól gondoljuk meg, miként választunk! Ha nincs feltétlenül szükségünk rengeteg effektre, csak mondjuk egy jó torzított soundra és némi „térérzetre” (delay, zengető), lehet, hogy jobban járunk, ha ezeket néhány pedállal oldjuk meg. Ha azonban komolyabb igényeink vannak, nem érdemes nagyon spórolni. Számos cég kínálatában találhatunk már multieffekteket, amik a csillagokat is lehozzák nekünk a leírások szerint, de már megint csak ismételni tudjuk: ne sajnáljuk az időt, használjuk a fülünket, és alaposan nézzünk körül, kik, mire, hogyan használják, ajánlják az adott berendezéseket!

Saját „setup” összeállítása

A legfontosabb, hogy gondoljuk át, tervezzük meg, mit szeretnénk, és ahhoz mire van szükség, illetve mire van lehetőségünk. A teljesség igénye nélkül leírunk néhány variációt, amik alapján el lehet indulni.

„Szeretnék gitározgatni otthon”
— Vegyél egy olcsó, de korrekt gitárt, és egy kis erősítőt! (10-20W-osat, ezekben általában már van tiszta és torzított hang is)

„Szeretnénk egy zenekart a haverokkal”
— Ha van dobos is, legalább egy 50-60W-os erősítőt vegyél!

„Szeretném otthon felvenni a számítógépemmel a gi­tá­rozást”
— Bármilyen multieffekt. Ma már gyakorlatilag az összesben van hangszóró szimuláció, így egész korrekt hangot lehet velük rögzíteni.

„Jazzgitáros vagyok”
— Nagytestű jazzgitár, szép tiszta hangszínű erősítő (lehetőleg kombó), esetleg egy kórus pedál és zengető (ha nincs az erősítőben).

„Bluesgitáros vagyok”
— Strato- vagy Telecaster jellegű gitár, egy jó csöves kombó vagy fej-láda (nem baj, ha régi, olcsó, ütött-kopott), egy wah és egy overdrive pedál, esetleg kórus, zengető.

„Angus a király!”
— SG jellegű (két humbucker) gitár, csöves erősítő agyig hajtva, esetleg boostolva egy overdrive pedállal.

„Kvintre áll a kezem, csak ezt tudom, de ez nekem elég is”
— Humbuckeres rockgitár, valami bitang csöves fej torzított csatornája, no effekt! Esetleg tiszta hangú erősítő, distortion pedállal.

„Szeretek kísérletezni”
— Kisvasút. Válogasd össze a különféle pedálokat, és variálgasd őket! Remek szórakozás, és néha egészen különleges hangokat lehet előállítani. Például John Scofield a kórus pedált a torzító elé köti; ez a sound az egyik védjegye.

„Session zenész vagyok, sokat játszom stúdióban, mindenféle zenéket”
— Erősítő- és hangfal-szimulációs multieffekt. Amiben minden benne van. Lehetőleg nem a legolcsóbb, mert stúdióban azért mégsem mindegy.

„Rockzene, sok gitározással, szólókkal, változatos soundokkal”
— Okosan válogatott pedálok; wah, hangerő, overdive, distortion, kórus, delay, zengető, ilyesmik. Másik alternatíva: rackes csöves előfok, effekt­processzor, sztereó végfok, midivezérlés (láb­kap­cso­ló). Esetleg az egész elé wah pedál, és egy overdrive boostolni.

„Van egy faja csöves erősítőm, nagyon szeretem a tiszta és a torzított hangját is, de kéne egy-két effekt”
— Egy jó pedálos multieffekt, trükkösen bekötve: gitár — multi input, multi efx send — erősítő input, erősítő efx send — multi efx return, multi output — erősítő efx return, és kész! Itt fontos, hogy nagyon jó minőségű kábeleket használjunk, mert sok az oda-vissza kötözgetés. Viszont így kapunk egy olyan láncot, mint például ez: wah/hangerő, booster (multi); csöves előfok (erősítő); kórus, delay, zengető (multi); csöves végfok (erősítő). Bizonyos multieffektekkel pedig akár az erősítő csatornáit is válthatjuk, tehát mindent előre beprogramozhatunk.

Láthatjuk tehát, hogy a lehetőségek tárháza szinte végtelen. Összegyűjtöttünk néhány ismert gitáros „setup”-ját, hogy lát­hassuk; így is lehet, meg úgy is... Nem mindenki használ sokmil­liós cuccokat; sőt, sokan közülük meglepően egyszerű megol­dá­sok hívei, mégis, az általuk létrehozott hangszínek világ­szer­te eta­lonnak számítanak különféle műfajokban.